Nagydobrony  Ungvártól nagyjából félszáz, Munkácstól huszonegynéhány kilométernyire fekszik a Szernye-patak és a Latorca között. A településen két fontos út is áthalad: egyrészt a Csap és Munkács, másrészt a Csap és Beregszász közötti út, ezek a falu középpontjában találkoznak.  A településtől csupán egy kilométerre nyugatra várja a jobb életet Kisdobrony, tíz kilométernyire Bátyú: ott van a legközelebbi vasútállomás.

A sóhaj az, ami leginkább összeköti az ittenieket, állapíthatja meg az utazó.

Amint a Trianonban szétszaggatott többi magyar országrésznek, így Kárpátaljának is kijutott a bajból jócskán, és nem volt ez másként a dobronyiak vidékén sem. A község egy időben a nyugati sajtó propaganda céljainak tárgya volt, szörnyű hírnévre téve szert. A szóbeszéd felkapta és évtizedekig görgette a történetet: a szovjetek Nagydobronyt, Kárpátalja legnagyobb magyarlakta községét, amely máig őrzi hagyományait népszokásaiban és népviseletében, jóval a második világháború vége után lebombázták, a földdel tették egyenlővé.
Az élet nem lett sokkal könnyebb az eltelt évtizedek alatt, a dobronyiak ráadásul ismét egy háború átkától retteghetnek, amely hasonlóképpen játékszerré teheti őket a történelem színpadán, mint tette azt az első és a második világégés. Az oroszok és az ukránok, illetve a nagyhatalmak közötti huzakodás nyomán mindennapossá vált a fenyegetettség, bármikor érkezhet a behívó, bárkit elvihetnek a frontra, ismét idegen érdekek vágóhídjára.

Bár e kétségből és bizonytalanságból a nagy- és kisdobronyi cigánytelepeken keveset lehet érzékelni. Ott mintha megállt volna az idő, csak a szükség, a rászorultság, a korai öregség és a remény nélküli fiatalság mutatja poros arcát a látogató felé.      

Az észak-karolinai baptisták fogorvosokból, nővérekből, ápolókból, egy belgyógyász és egy szemész orvosból álló csoportja május 15-én, pénteken délben érkezett Magyarországra, majd a tizenegy tagú küldöttség Budapestről a Baptista Szeretetszolgálat nyolc munkatársával együtt érkezett Kárpátaljára. A közeli templom zárva, az épület előtt, ahol a fogorvosi vizsgálat és rendelés zajlik, türelmesen várakoznak a romák, egy-két kölyök a labdát rúgja. A házban az amerikai fogorvos asszisztensével a páciensre hajlik, mellettük Szenczy Áron figyeli a műveletet, s ha kell, tolmácsol.

- Először húzok fogat, pontosabban először tolmácsolok ilyen művelethez a beteg és a fogorvos között. Megesik, hogy négyen álljuk körbe a széket, gyakran nekem kell kezelnem a nyálszívó készüléket is – mondja Áron lelkes mosollyal az arcán. Persze, neki még soha nem húzták ki egyetlen fogát sem.

- Miként viselkednek a gyerekek?

- Ők igazán rendkívüliek. Akadtak ugyan ketten, akik kiugráltak a székből és el akartak futni, de a legtöbben csak mosolyogtak és mozdulatlanul ültek. A felnőttek is hasonlóképpen reagáltak: a többség belátta, hogy értük történik mindez, de volt, aki legszívesebben elfutott volna, mások az adatfelvétel után már le sem ültek a sorukra várakozni, hanem inkább hazamentek, annyira féltek. Elsősorban Nagydobronyból, Kisdobronyból és Lucskáról érkeznek a rászorultak, elsősorban a helyi romatelepek lakói. Többeket a segélyszervezet kisbusza hozott az orvoscsoport munkahelyére. Nagyon élvezem ezt a munkát, a szálláson is a doktor úrral lakom egy szobában, és ha kérdésem van, azt a pihenőidőben is nyugodtan feltehetem neki, és ő szívesen megválaszol mindent. Nagyon sokat tanulok.

Áron ekkor megpördül, s nyakon csípi az egyik lurkót, aki elporolna mellettünk. Kiderül, hogy ő volt az egyik kölyök, aki el akart menekülni a fogorvosi székből. Nehéz szóra bírni, de nem eresztem könnyen.

- Mit csináltak a fogaddal?

- Kihúzták.

- Mi volt vele a baj?

- Semmi.

- Azt azért nem hiszem. Fájt már, mielőtt kihúzták volna?

- Fájt. Ahogy kimentem egy kis szélbe, már fájt.

A másik gyerek, a barátja eddig bírja szótlanul, majd közbe süvölt.

- Nekem is fájt, de nekem még jobban, mint neki…

Észak-Karolinából, Raleigh városának több gyülekezetéből érkeztek az amerikaiak. Jártak már hasonló misszióban, csak azért nem jelentett számukra kultúrsokkot  Kárpátalja.  Raleigh egyébként az állam székhelye és egyben 380 ezer lakójával legnépesebb települése Charlotte után. A Tölgyek Városának is nevezik az ottani tölgyfák miatt. Az USA népesség-nyilvántartó központja szerint Raleigh az Egyesült Államok legdinamikusabban növekvő településszerkezete: ezt pedig aligha lehet elmondani arra a vidékre, ahová az ottani baptisták ezúttal segíteni jöttek.

- Gyülekezetünk misszió-központú, az önkéntesek, akiket felkértek az együttműködésre, saját költségükön utaztak, a felszerelést és a gyógyszereket is maguk állják – mutatja be a csoportot Mark Munday, a nyugdíjas mérnök-menedzser, aki korábban egy gázszolgáltató cégnél dolgozott. Nyugdíjazása után kezdett önkéntes munkába, s járt már több katasztrófa sújtotta helyszínen: ott volt a Katrina- és a Sandy-hurrikánnál, dolgozott Latin-Amerikában és Ázsiában is többször. Kárpátaljára a feleségével érkezett, aki ápolónő.

Mark elmondja, hogy a rászorultak először vérnyomásmérésen, illetve általános állapotfelmérésen esnek át, felírják az adataikat, majd meghatározzák, hogy kinek milyen beavatkozásra van szüksége. Ezután a fogorvos, a belgyógyász, vagy a szemész orvos elé kerülnek.

A közös magyar-amerikai misszió tevékenységét a Baptista Szeretetszolgálat részéről Kim Bora koordinálta, aki elmondta, nem csak gyógyítottak és fogat húztak az egy hét alatt.

- Vasárnap a gyerekeknek foglalkozásokat szerveztünk, sportoltunk, játszottunk. Az istentisztelet után pedig összehívtuk az anyukákat azért, hogy megtanítsuk őket arra, miként tisztítsák a gyerekeknek, de még a csecsemőknek is a fogait. Ez azért különösen fontos, mert a környéken enyhén szólva elhanyagolják magukat az emberek, nem ritka az, ha hetente csak egyszer mosnak fogat. Nem tudják, mennyire lényeges, hogy már fiatalon ápolják magukat, mert ezzel elkerülhető, hogy később nagyobb bajok származzanak az elhanyagoltságból.

- Miként értékeled a misszió tevékenységét?

- Látom, hogy itt óriási a szükség és elégedett vagyok, ha látom a hatékony csapatmunkát. Persze nem tudunk mindenkin segíteni, de megteszünk mindent, amit képességeink és lehetőségeink engednek.  Jártunk már itt amerikai partnereinkkel korábban is, de fogorvosok először érkeztek.

- Mit szólsz az amerikaiak munkájához?

- Keményen dolgoztak. Az egyik fogorvos-csapat az ebédidőről is lemondott azért, hogy minél több rászorultat tudjon ellátni.

Az egyik orvos fogkövet távolított el, a másik foghúzást vállalt, a szemész olvasószemüvegeket hozott magával, egy ápoló a gyerekek fogát tisztította ki, majd kioktatta őket arról, hogy ezt maguk is el tudják végezni. A patikus a gyógyszerek kiosztását irányította.

Kim Bora összegzése szerint az amerikai-magyar csoport munkája a számok tükrében: összesen 674 ápolói vizsgálatot végeztek el, 1397 esetben adtak gyógyszert, a látását 258 kárpátaljai rászorulónak vizsgálták meg, 132 helybéli olvasószemüveget, 17 beteg szemcseppet kapott, fogorvosi kezelésben pedig 83-an részesültek.

Papp István roma lelkész megtisztel azzal, hogy az otthonába hív. Mielőtt kiszállnék a kocsijából, laptopomat és fotós felszerelésemet is összenyalábolnám, de leint: nyugodtan otthagyhatom az ülésen a nyitott autóban. Az ő kocsijához nem nyúl a cigánytáborban senki.  Portája gondozott, s nem csak növényeket termeszt, állatai is vannak. Házában valamiféle vita utóhatása érezhető, mert Pista rövid szónoklatot tart a szeretet fontosságáról a családon belül, mielőtt a kérdéseket várva felém fordulna.

- Mennyire bizonyult hasznosnak ez a program?

- Nagyon fontos napokon vagyunk túl és úgy gondolom, a történtekben Isten akarata is ott van. Hiszen tény, hogy a roma gyerekek, asszonyok és férfiak hatalmas szükségben vannak, és nagy áldás számukra, ha gyógyszert kapnak és megvizsgálják őket. Lehetőség ez arra, hogy kiderüljenek a betegségek és azokra gyógymódot találjanak az önkéntesek. Áldás ez az életünkben, kegyelem az Istentől és a Baptista Szeretetszolgálattól.

- Közismerten szegény vidék Kárpátalja, különösen rosszak az élet feltételei a cigánytáborokban. Sikerült az elmúlt időben enyhíteni a szükséget?

- Lelkipásztorként szolgálok ezen a telepen. Az embereket nem csak arra tanítjuk, hogy Istent szeretni és szolgálni kell, elmondjuk nekik azt is, hogy Isten szeretné, ha ők ebből a nyomorból kilábalnának.

- Miként lehetséges ez?

- Csak úgy, ha, akiket meg kell tanítani dolgozni, azokat megtanítjuk dolgozni, akiket meg kell tanítani gondolkodni, azokat megtanítjuk gondolkodni, akiket felelősségre kell vonni, azokat felelősségre vonjuk. Úgy látom, hogy amióta a gyülekezetünk létezik, amióta Szenczy Sándortól segítséget kapunk, azóta nagyon sok az áldás rajtunk, sok növekedést tapasztalok a legkülönbözőbb területeken. Igenis lehet változtatni, javultak a körülményeink.

- Az itteni cigányok magyarul beszélnek. Mit jelent számukra a magyar nyelv, a Magyarországhoz fűződő kötelék?

- Magyar faluban lakunk, Nagydobrony magyar település.  Mégis, mivel mi roma emberek vagyunk, érezzük a roma világra jellemző kivetettséget, és ez elsősorban a roma emberekkel köt össze minket.

- Milyen segítségre volna szükség az orvosi ellátás és az adományok mellett?

- Először is elfogadva, amit most kapunk, nagyon hálásak vagyunk mindenért. Nyilván látjátok ti is, milyenek a körülmények.  Csak földút van, és ha esik az eső, szinte járhatatlanná válik a környék. Ez a higiénia miatt sem jó, a gyerekek óvodába, iskolába sem nagyon tudnak járni. Ha akadna erre vonatkozó támogatás és segítség, azt nagyon szívesen elfogadnánk.

- Az utat tehát egyengetni kellene: képletesen és a szó szoros értelmében is…

- Imatermünk nagyon megrongálódott. Az épületet tizenöt éve hoztuk helyre egy holland misszió segítségével, de azóta nem tudtunk rá költeni semmit. Alsó szintjét pincének hívjuk, ott víz áll, minden áron meg kellene ezt szüntetni. Az imaház ugyanis nem dőlhet le, hiszen minden segítség onnan indul ki, minden támogatásnak ott van az alapja, mindennek, ami javíthat az itteni romák életén.

Papp István az Új Élet Keresztény Roma Egyház lelkipásztora. Szabad keresztények ők, legalábbis így nevezi hitüket a lelkész, aki szerint a romák talentuma és szabadság iránti vágya a legjobban ilyen gyülekezeti formát kíván.

- Ez a saját elhívásunk, amely nem egyszerűen református és nem is baptista alapon működik, hanem inkább a romák gondolkodásmódját követi – jegyzi meg erről Papp Pista, aki korábban egy református gyülekezetnek volt a presbitere.  Ugyanakkor tény, hogy a kárpátaljai roma pásztorokat magyar és amerikai baptista lelkészek tanították, tehát mégiscsak a baptisták útját járják ők a maguk módján.

A romák két kárpátaljai településen már többségben vannak, további tizenkét faluban a cigány közösség aránya eléri az összlakosság negyedét: ezek közül hét magyar többségű. Életmódjuk alapvetően különbözik a magyarországi romákétól, hiszen az itteniek cigánytáborokban élnek. A kárpátaljai mintegy 14 ezer roma 62 százaléka a magyart tekinti anyanyelvének. És ha már a számoknál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy ezen a vidéken a lakosságnak csupán 33 százaléka számít foglalkoztatottnak, a romák körében ez az arány 6,7 százalékos.  A tapasztalat az, hogy az egyházakon kívül politikai vagy társadalmi szervezetek lényegében nem foglalkoznak romákat segítő programokkal.   

Létezik egy jelenség, amelynek hatása hosszú távon biztosan kiábrándító lesz. Mivel az általános iskolákban jobbára már csak a magyar anyanyelvű cigánygyerekek miatt lehet magyar nyelvű osztályokat indítani, a magyarok egy része inkább ukrán nyelvű iskolába íratja gyerekét. Így is olvad tehát a magyar nemzet, amelynek nyelvét Kárpátalján a romák többsége hűségesen őrzi.

De e betegség orvoslása messze túlmutatna egy olyan misszió feladatain, amit egy segélyszervezet hajthat végre a Kárpátok tövében. A Baptista Szeretetszolgálat amerikai partnereivel a legfontosabb parancsot hajtja végre a legjobban rászorultak megsegítésével fajra, nemre, bőrszínre való tekintet nélkül.  És bizony mostanában nagyon sok kárpátaljai súlyos rászorultsággal küzd: legyen az idős, nyugdíjas magyar, ukrán, vagy magyarul beszélő, beteg cigánygyerek.   

Miután egy csapi szerelőműhelyben működőképessé teszik az autónkat, elindulunk a határ felé, amely egyben Európa határa is. Magunk mögött hagyjuk a kilométereket, magunk mögött hagyjuk az ország keleti részében dúló ukránok és oroszok háborújának fenyegetettségét, a félelmet, magunk mögött hagyjuk a cigánytelepeket és egy időre magunk mögött hagyjuk a szükséget is.

De nem felejthetjük el soha.