Vác - Nemcsak az határozza meg a sorsunkat és az életünket, hogy ki lesz a társunk, hanem az is, hogy milyen pályát választunk. Révész Szilvia Csábi Melindával, a Baptista Szeretetszolgálat fenntartásában működő Szorgos Kezek Házának megálmodójával beszélgetett. Az írás a Family Magazinban jelent meg nemrégiben. 

Melinda története több szempontból rendhagyó. Isten egy sokkszerű élményen keresztül szólította meg őt. Később a fogyatékkal élő fiatalok segítését helyezte a szívére – és egy olyan intézmény létrejöttét, ahol ezek a felnőtt testben élő, örök gyerekek szerető közegben tölthetik hétköznapjaikat. Pedig akkor még a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságnál dolgozott…

– A lányom 9 éves volt, amikor szemtanúja voltam, hogy kilépett egy nemzetközi gyorsvonat elé a sínre – kezd bele történetébe. – A fizika törvényei szerint meg kellett volna halnia, mert bár az utolsó pillanatban visszalépett, a mozdony olyan hatalmas sebességgel jött, hogy a szelének be kellett volna rántania őt. Ám ő mozdulatlanul állt, csak én estem össze. Miután a vonat elment, a velünk lévő idős néni rázott fel, hogy ő sem érti, hogyan, de nyugodjak meg, életben van a lányom. Olyan sokkot kaptam, hogy utána két hétig injekcióztak. Nem értettem, hogy maradhatott életben.

Ez az eset mélyen megrázott. Vannak az életünkben bálványok; nekem a lányom volt az. Ő az egyetlen gyermekünk – sajnos több nem születhetett –, ezért nagyon féltettem őt. Mindent hozzáigazítottam, ő volt a középpontban. Isten megértette velem, hogy bármikor elveheti, ugyanakkor meg is tudja tartani. Arra is rádöbbentett, hogy rossz a sorrend az életemben, mert az első helyen a gyerekem állt, utána következett a férjem, majd a munkám – és Isten csak a sor végén szerepelt.

A hívás

Ez az élmény indította el Melindát a hit útján. Miután megtért, lázasan kutatta, hogy mi lehet Isten terve az életével.

– 2000-ben kezdtem a rendőrségnél dolgozni, ahol a munkám révén rengeteg emberi gonoszsággal, rosszindulattal kellett szembesülnöm. Ezzel párhuzamosan beiratkoztam a teológiára, ahol Isten nagyságáról és jóságáról tanultam. Ez a kettősség – az emberi gonoszság és Isten szeretetének a nagysága közötti feszültség – ébresztette fel bennem a vágyat, hogy valamit tegyek a kiszolgáltatott, nehéz helyzetben lévő emberekért.

A teológiai tanulmányi kirándulások során sokféle szociális intézményben megfordultunk, bár fogyatékkal élőket gondozó otthonban éppen nem. Mégis egyre erősebb volt bennem a késztetés, hogy váltanom kell, és egy nap telefonon felhívtam egy közelünkben lévő intézményt, ahol azonnal munkát ajánlottak. Az ott látottak hatására fogalmazódott meg bennem először, hogy ha egyszer lehetőségem lenne rá, hogy én irányítsak egy ilyen otthont, mi mindent tennék másképp. Nem dolgoztam vezető beosztásban, nem volt sem jogi, sem gazdasági végzettségem, és a szociális munkában is kevés tapasztalatom volt, a szívem mélyén mégis éreztem, hogy erre hív engem Isten. Az egyik istentiszteleten kaptam egy igét: „Én megyek előtted, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem. Neked adom a sötétség kincseit […], hogy megtudd: én vagyok az Úr, aki téged néven szólított.”(Ézsaiás 45,2–3) Ez adta azt a nagy hitet, bizalmat Isten felé, hogy saját gyengeségeim, alkalmatlanságom és korlátaim ellenére el merjek indulni abban a reményben, hogy ő képes egyengetni az utamat, ha tőle van a hívás.

Lépésről lépésre

Nem sokkal később egy konferencián hallotta beszélni Szenczy Sándort, a Baptista Szeretetszolgálat elnökét. Ez sorsfordító alkalom volt számára…

– A végén mintha egy kéz kirántott volna a székemből. Azt vettem észre, hogy ott állok Sándor előtt, és azt kérdezem, van-e a szeretetszolgálatnak fogyatékos embereket gondozó intézménye. „Miért?” – kérdezett vissza, mire a tömeg kellős közepén elmondtam, hogy szerintem Vácott lenne erre igény. Felírt egy telefonszámot a kezemre, hogy hívjam fel a szociális területek vezetőjét, és a segítségével lássak hozzá a munkához. Innentől kezdve lépésről lépésre vezetett Isten. Sokszor elbizonytalanodtam, hogy valóban az ő hangját hallottam-e, nem felelőtlenség-e belekezdenem egy ilyen nagyszabású feladatba. Rengeteget imádkoztam.

2006 elején kezdte meg működését a Szorgos Kezek Háza a Váci Baptista Gyülekezet újonnan átadott épületében. Három fiatallal indult a szolgálat, és fél év alatt harmincan lettek, így szép lassan kinőtték a helyet. Isten gondviselésének és sok-sok jó ember segítségének köszönhetően a munka Gödön folytatódott, mígnem tavaly végre birtokba vehették a saját épületüket Vácott.

– A helyszín már az indulás évében megvolt, a tervek is elkészültek, aztán egyszer csak elakadt ez a folyamat. Idő kellett hozzá, mire megértettem, hogy épp miattam, mert elfordultam Istentől, már megint nem ő volt az első az életemben, és a saját erőmből akartam megvalósítani, amit ő elindított. De arra is rá kellett döbbennem, hogy ha rám bízta ezt a feladatot, akkor nekem kell befejezni. Visszanézve látom, hogy amikor visszataláltam a keskeny útra, és újra hallottam Isten hangját, akkor ismét beindultak a dolgok, és felépült a ház. Utólag fedeztem fel azt is, hogy minden olyan tudást, készséget jól tudok kamatoztatni, amelyet a korábbi munkahelyeimen szereztem. Tulajdonképpen mindegyikük a mostani feladatomra készített fel.

Korlátok és adottságok

A Szorgos Kezek Háza nem bentlakásos intézmény: esténként hazaszállítják a gondozottakat. A munkatársak naponta kilenc-tíz órát is dolgoznak, de arra is fut az erejükből, lelkesedésükből, hogy nyaranta egy hetet együtt töltsenek velük a Balatonnál.

– A nyaralások során tapasztaltuk meg, hogy a szülőknek mennyire nehéz helytállniuk napi huszonnégy órában azzal a tudattal, hogy a gyermekeik sosem fognak meggyógyulni. Ráadásul ők is egyre idősebbek, nyomasztja őket, hogy mi lesz a gyerekükkel egyedül… Őket is támogatnunk és bátorítanunk kell, hogy Istentől kaphatnak erőt ehhez a nehéz küldetéshez.

Amikor búcsúzóul azt kérdezem Melindától, hogy mi az, amit Istenből megismert a szolgálata során, így válaszol:

– A tiszta, feltétel nélküli szeretet valóságát tapasztaltam és tanultam meg. Nem számít, hogy mi van körülöttünk, mindent szeretettel fogadnak a fiatalok: ha esik, ha késünk, ha valami nem működik vagy hiányzik. Ha elmagyarázzuk nekik, elfogadják, és túllépnek rajta. Egy nap az egyik fiú nagyon szomorúan érkezett. „Én nem vagyok jó semmire, én kukába való vagyok, ki kellene dobni” – mondta, és le is rajzolta. Rádöbbent a korlátaira, hogy rosszul lát, rossz a tartása, és nem tud megtanulni angolul, pedig nagyon szeretne. Elkeseredett. Magam mellé vettem az irodába, és elmeséltem neki, hogy mindenkinek vannak korlátai – én magam is mi mindenre képtelen vagyok –, de mindenkinek vannak adottságai is. Kinyílt. Pár hónappal később előadtuk a Valahol Európában című darabot, és ő lett a főszereplője. Hosszú monológokat tanult meg fejből, és sok örömöt szerzett vele az embereknek. De volt egy olyan fiú is, aki hat hónapig nem kapcsolódott be a foglalkozásokba, mondván, hogy nem ért semmihez. Ma a faragás az élete. Hiszem, hogy előbb-utóbb mindegyikük megnyílik, és megtalálja a helyét, ha nem adjuk fel. Ahogyan én is megtaláltam az enyémet…