A nők nagy részét egy úgynevezett kitartó (strici) viszi el Svájcba, hogy ott a zürichi Sihl folyó rakpartján az utcán stricheljenek. A szerződéses feltételek ellenére csak nagyon kevesen vannak abban a helyzetben, hogy önállóan irányítsák az életüket.

Valéria kutyája ugyanolyan sovány, mint ő maga. Majd kilátszik az összes bordája. A fiatal nő a kertkapu előtt áll, és igyekszik az állatot a háttérben tartani. Tekintete a szomszédságot kémleli. Szerda van, és ma nem dolgozik. Kevés pénzét alkalmi munkával, takarítással és aratáskor kukorica szedéssel keresi meg. Általában a munkanélküli központon keresztül próbál munkához jutni. Ha minden jól megy, havi 200 svájci frank a bevétele. Körülbelül annyi, mint amennyit csúcsidőben három óra alatt megkeresett a zürichi Sihl folyó rakpartján. Két évvel ezelőtt történt. Ma vidéken él, albérletben Kelet-Magyarországon. Itt senkit sem ismer. Ugyanakkor tőle nyolc kilométerre él az a férfi, aki eladta Valériát Budapesten egy stricinek. Örül neki, hogy mi látogatjuk meg őt nála. Ágnes szív egy utolsót cigarettájából, és a kocsi csomagtartója felé indul: „Hoztunk neked egy kis ennivalót.”

Ágnes a magyarországi Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem ellenes részlegének programvezetője. Minden hajdani, volt prostituáltat személyesen ismer, akik a Nemzetközi Migrációs Szervezet segítségével térnek vissza Magyarországra. A legtöbben Hollandiából és Svájcból térnek haza. A nőket selyemfiúk, vagy közvetítők viszik külföldre. Elintézik az engedélyeket, papírokat, szállást szereznek nekik, majd természetesen beszedik tőlük a pénzt, amit megkeresnek.

Órákkal korábban, Budapest külvárosi részében, Ágnes a Szeretetszolgálat raktárában szedi össze az élelmiszert, amivel megtölti az autó csomagtartóját. Az épület előtt egy férfi áll, árnyéka mint egy ruhásszekrény. Puszival köszöntik egymást. Attila korábban katona volt a magyar hadseregnél, és ma Ágnesnek dolgozik. „Mindig magammal viszem, ha nehéz helyzetből kell egy lányt kiszabadítani.” – magyarázza. A nehéz helyzet azt jelenti, hogy a kitartó, sokszor maga a fiútestvér, nagybácsi, vagy barát folyamatosan jelen van.

Sok magyar nő, aki prostituáltként kereste a kenyerét, és ma már egy reintegrációs programban vesz részt, még mindig, vagy újra egy kitartó befolyása alatt áll. Nagy részük ugyanis az ország olyan vidékeiről származik, ahol a munkanélküliségi ráta meghaladja az ötven százalékot. A hazatérő nők jó két-harmada roma származású, akik Magyarországon súlyos szegénységben és „megbélyegzéssel” élnek.

A Baptista Szeretetszolgálat a kormánytól azt a feladatot kapta, hogy a hazatérő nők  reszocializációjával foglalkozzon. A szervezetnek több, mint 3 ezer munkatársa van, és az egész világon dolgozik. Az emberkereskedelem és a szexuális kizsákmányolás áldozatainak részére védett házakat hoztak létre, ahol több száz nőt tudnak elhelyezni. Vannak persze többen, akik vissza szeretnének térni a családjukhoz, illetve olyanok is, akik a Baptista Szeretetszolgálat Segítségével szeretnének önálló életet kezdeni.

A harmincas éveiben járó Ágnes, fülhallgatóval a fülén, folyamatos kapcsolattartásban van a mobiltelefonjával, bejövő hívások özönében, nem egy ijedős valaki. Minden Zürichből Magyarországra hazatérő prostituáltat személyesen ismer. Az adott ország hivatalaival is szoros kapcsolatban áll, ahonnan a nők hazatérnek. Gyakran beszél telefonon a zürichi rendőrség közvetítőjével.

Nők, akik Ágnest hívják: legyen Krisztina, Mária, vagy Sára. Most éppen egy olyan nő hívását várja, akit egy emberkereskedő hálózott be, hogy erőszakkal prostitucióra kényszerítse.

„Újra meg újra elmenekül és amikor forróvá válik a helyzet, felhív.” – magyarázza Ágnes. Mégis szerény sikereket könyvelhet csak el magának. A kliensek közül sokan újra a rossz útra térnek. „Százból mindössze három, vagy négy nőnek sikerül később önálló életet élnie.” – mondja Ágnes. Azok, akik egy védett házban menedékre lelnek, sokkal jobb esélyekkel indulnak, mivel új életüket a családjuktól vagy a kitartójuktól távol kezdhetik el.

Két okból is Zürich az emberkereskedők egyik legkedveltebb célpontja. Először is a liberális jogok miatt. Ráadásul Svájcban 16 éves kortól legális a prostitúció. 25 EU tagállam polgárai évi 90 napig dolgozhatnak prostituáltként. Másodszor pedig a svájciaknak bőven van pénzük. A Sihl folyó rakpartjának augusztusi megnyitása előtt a nők 50 svájci frankért vállaltak egy vaginális közösülést. Valéria annak idején megélte a Sihl folyó rakpartján történő súlyos árzuhanást. A megaláztatás részletei az arcára vannak írva, ahogy mesélni kezd.

Valéria nemrégen talált magának egy szerető partnert, de csak hétvégi kapcsolat az övék. Gyerekkora óta árva, őt és bátyját is a nagymamája nevelte fel. Az ételt kézzel ették. Az iskola után Valéria egy cipőgyárban dolgozott. De erre a munkára már évek óta nincs szükség. 24 évesen ismerte meg a férfit, aki kereseti lehetőséget ígért neki Budapesten. Vajon sejtette volna, hogy valójában prostitúcióról van szó? Nemmel válaszol, talán szeméremből is. Ahogy Budapesten megtudta, hogy miről van szó, azonnal haza akart menni. Mire a férfi azzal fenyegette meg, hogy megöli a nagymamáját. „Tartozásai voltak.” – mondja Valéria a nappalija asztalánál ülve. Lesütött szemmel folytatja, hogyan kellett az első idegen férfival szexuális kapcsolatot létesítenie, majd a pénzt a stricinek odaadnia. Pár nappal később eladták egy másik stricinek. Így került végül Zürichbe, ahol egy újabb stricivel laktak a Hotel Nova egy bútorozott apartmanlakásában egy másik prostituálttal együtt, nem messze a Letzigrund stadiontól.

Egy tapasztalt prostituált mellé helyezték, aki szigorúan felügyelte őt.

Tizenöt-húsz klienst szolgált ki egy éjszaka. Senkit sem szabadott elutasítania. Az óvszer használata tilos volt, leszámítva a kliens kifejezett kérését. Hány férfi kérte az óvszer használatát? Valéria meglepődve pillant fel: „Egyetlen egy sem.” – válaszolja.

Körülbelül egy évvel ezelőtt svájci küldöttség érkezett Magyarországra, hogy a zürichi utcai prostitúcióról készülő tanulmányukat előadják az arra illetékeseknek. Ágnes is ott volt az előadáson.

„Azt mondták, hogy arra jöttek rá, hogy a nőknek élelemre és óvszerre van szükségük.” – meséli Ágnes, kikerekedett szemmel. „És még?” – vonja meg a vállát. „Mégis milyen politikai következményei vannak ennek a helyzetjelentésnek?”

Ágnes számára a svájci hatóságok viselkedése érthetetlen. „Úgy kezelik ezeket a nőket, mintha önálló vállalkozók lennének. Dehát ez nincs így, és nem is lesz soha.”  - magyarázza Ágnes.

Maguk az új zürichi „szex-kupék” sem mentesek a stricik jelenlététől.

„Valaki (a strici) mindig keres a lányokon, és ez sosem lesz másképp.” – teszi még hozzá Ágnes.

Most Biankával találkozunk. Az ő kitartója a saját sógora volt. Ma Debrecen közelében él. „2008 márciusában vitt ki Zürichbe.” – meséli Bianka rossz fogakkal és csillogó, fésületlen hajjal.

Bianka egy kissé bátortalanul válaszol Ágnes szokatlanul egyenes kérdéseire.

Kétségbeesésből egyezett bele. 14 évesen esett először teherbe, ami egy roma származású nő számára nem számít korainak.

A gyermeke apja lelépett. Később Bianka összeházasodott egy alkoholistával, aki elitta az összes szociális segélyt, amit kapott. „Az anyám házában éltünk, ahol nem volt sem folyóvíz, sem áram.” – mondja Bianka.

És akkor a sógor előállt egy svájci munkalehetőség ötletével. Bianka nővére már kint dolgozott. „Azt mondta nekem, hogy sok pénzt kereshetek” – meséli. Az egyezség úgy szólt, hogy a bevétel fele Biankát illeti. Soha egyetlen fillért sem látott. A Sihl folyó partján 50 svájci frankért elégítette ki a férfiakat orálisan, a védekezés nélküli közösülésért 80 frankot kapott. A pénzt oda kellett adnia a kitartójának, aki azt elvileg Magyarországra továbbította volna. Aztán egyszercsak Bianka rájött, hogy újra terhes. Hazaküldték, ahol világra hozta gyermekét. A kitartó természetesen sosem küldött pénzt a családjának, de megígérte, hogy továbbítja a pénzt, mihelyt Bianka visszatér Zürichbe.

Így a szülés után egy hónappal már újra a rakparton állt. A munka viszont veszélyes lett. „Szerencsém volt”– mondja. Mindössze egyszer történt, hogy valaki fegyverrel fenyegetett meg, de aztán végül elengedett.”

Katalin kevesebb szerencsével járt. A 35 éves roma nő Ágnes legújabb védencei közé tartozik. Határozott fellépéssel, csillogó szemekkel. A másik két nőhöz képest erősebbnek tűnik, és láthatóan egyáltalán nem ejtették a feje lágyára. Szegényes lakhelyén fogad bennünket, sógornője és bátyja társaságában. Először múlt februárban tért haza Zürichből. Az akkori barátja vitte ki Zürichbe, ahol közölte vele, hogy eladta egy stricinek. Ez a strici elvitte egy hotelbe, ahol prostitúcióra kényszerítették. Arra a kérdésre, hogy miért nem szökött meg – mogorván ad csak választ. A barátjának és neki is súlyos tartozásaik voltak. Ezért kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy prostituáltként keresse a kenyerét. Ugyanis azt hitte, hogy a munkával pénzt fog keresni. Ehelyett a többi nővel együtt csak verést kapott. A pénzt a kitartó ugyanis azonnal beszedte a kliensektől. „Az egyetlen fizetség, amit kaptam, egy doboz cigaretta volt.” – mondja Katalin. Kaptak rivotrilt, ami függőséget okozó nyugtatószer, a félelmeik leküzdésére. Az egyik prostituált felvágta az ereit. „Akkor végleg elegem lett, mondtam neki, hogy adja ki a jussomat, és én hazamegyek.” – meséli tovább. A férfi erre egy ökölcsapással arcul ütötte. A bal járomcsontja összetört –„ mellesleg majdnem elvesztettem a látásomat.” – teszi hozzá Katalin. A zürichi aktában az áll, hogy egy szolgálatban lévő rendőr vitte be a kórházba. Katalin számára hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy embernek érezhette magát. „A svájci rendőrség úgy bánt velünk, prostituáltakkal, mintha hercegnők lennénk.” – állítja Katalin.

Az ő ügyével foglalkozó magyar ügyészség nem feltétlenül hisz neki.

Bianka és Valéria is a kitartóik ellen vallottak. A lakást, ahol Valériát tartották, a rendőrség lezárta, és a striciket őrízetbe vették. A svájci eljárás folyamatban van, Bianka sógora ellen és  Magyarországon is bírósági eljárás folyik.

Katalin kitartója újra Magyarországon van, ahol egy baseball ütővel a kezében látogatta meg a családját. Bosszúval fenyegeti az egész családot, ha Katalin nem vonja vissza a feljelentést. „A prostitúció megbetegített” – meséli Valéria. Hónapok óta próbál teherbe esni, de nem sikerül, mert a méhében lett egy mióma a férfiak miatt, akikkel védekezés nélkül kényszerült közösülni. Egy svájci nőgyógyász vizsgálta ki. Annak ellenére, hogy ezek a jóindulatú elváltozások, mint a mióma, nincsenek közvetlen összefüggésben a prostitúcióval, Valéria biztos benne, hogy mindez a svájci férfiak miatt történt a testével. Kint már időközben besötétedett.

Valéria fáradtnak tűnik, nincs kedve tovább beszélni. Az ajtóhoz sétálunk, lassan utánunk biceg a kutyája is, a lábához dörgölőzve. Mi hiányozhat vajon a kutyának? Valéria tekintete a semmibe mered. „Nincs senki, aki törődne vele.” 

Interjú Szenczy Sándorral

NZZ: A Zürichbe érkező nők többsége tudja, hogy prostituáltként fog dolgozni. Beszélhetünk ez esetben emberkereskedelemről, ha szabad elhatározásukból döntenek a testük áruba bocsátása mellett?

Szenczy Sándor: Természetesen igen. Ezeket a nőket valójában úgy adják-veszik, mint az állatokat. Csak akkor beszélhetünk áldozatiságról, ha a nők a prostitúcióban részt vesznek. De akkor sem lehet senkit sem kizsákmányolni, vagy megverni, ha pénzért áruba bocsátja a testét. Az esetek túlnyomó részében a kitartó a nők minden pénzét elveszi, és sokan megalázzák, vagy éppen bántalmazzák is őket.

Ön szerint miért pont Magyarországról érkeznek oly sokan, az emberkereskedelem és szexuális kizsákmányolás áldozatai?

A későbbi áldozatok közül sokan gyermekvédelmi gondoskodásban nőttek fel, és az intézményekből egyenesen az utcára kerülnek. A magukat prostituáló lányok egy jelentős része ilyen gyerekotthon lakója.

A magyar prostituáltak nagy része roma származású. A prostitúció tehát náluk könnyebben elfogadott lenne?

Nem hinném, hogy ez igaz lenne. Sok magyar roma nem tudja a gyerekeit egyedül felnevelni, ezért kerülnek gyermekvédelmi gondoskodásba. Az emberkereskedők számára ők könnyebb zsákmányt jelentenek. Ehhez jön hozzá az, hogy a romák egy negatív értelemben nagyon hatékony emberkereskedelmi szervezetet működtetnek. Áthatolhatatlan sűrű hálózattal rendelkeznek, egy, vagy több vezető irányításával a csúcson. De itt nem csak a romákról van szó. A magyar prostituáltak egy harmada nem roma származású.

Miért térnek vissza a prostitúcióhoz mégis oly sokan, akik egyszer már kiszálltak belőle?

Nem tudják feldolgozni a traumát, hogy áruként adták-vették őket. Sokan a Stockholm-szindróma jeleit viselik magukon. Visszamenőleg úgy beszélnek a kitartójukról, hogy pl. ez a férfi nem is bánt velem olyan rosszul, nagyon kedves dolgokat mondott, egyszer még virágot is kaptam tőle, meg egy kis pénzt is, és így tovább. Többnyire a jövőbeli kilátások hiánya miatt térnek vissza újra az utcára.

Hogyan tudják mégis a nőket visszatartani, vagy megóvni attól, hogy újra prostitucióra adják a fejüket?

A mi elképzelésünk egy „Védett Város” felépítése, ahol a nők új életet kezdhetnek. Ez egy teljes értékű kezdet lehetne. Amikor egy lány hazatér Magyarországra, nagyon kevés lehetősége van, hogy önálló életet kezdjen. Ahhoz ugyanis el kellene tudjon helyezkedni egy védett munkahelyen. Sokuk azért nem térhet vissza a családjához, mert maga a család adta őt el.

A svájci hatóságok ezeknek a nőknek anyagi segítséget nyújtanak a visszatéréshez.

Mire használják fel ezt a kompenzációt (pénzt)?

Erre így nem könnyű válaszolni, hiszen pl. van olyan is, hogy a nőket kizárólag azért viszik ki Svájcba, hogy utána ezt az Ön által említett pénzösszeget felvehessék. Sajnos találkoztunk egy pár olyan hölggyel, akik négyszer is visszatértek Zürichből Budapestre, majd újra oda-vissza, hogy így tegyenek szert a kompenzációra. Mindannyiszor persze hamis néven utaznak, hogy a juttatást többször is felvehessék. Egy-két napot eltöltenek odakint, majd előadnak egy rémtörténetet a svájci rendőrségnek, hogy szert tehessenek a pénzre. Ezer svájci frankról beszélünk, amit a kinti hatóságok fizetnek ki.

Ön szerint Svájcnak kevesebb visszatérési segélyt kéne adnia az emberkereskedelem áldozatainak?

Mi nagyon jó kapcsolatokat ápolunk a svájci hatóságokkal. Ugyanakkor én sosem adnék ennyi készpénzt az áldozatok kezébe, mint ők. A nők sokszor úgy nyilatkoznak, mikor Svájcból hazatérnek, és a védett házakban biztosítunk részükre szállást, hogy: „mégis milyen lepattant hely ez. Svájcban külön szobám volt, és minden héten 50 svájci frankot kaptam, amit szabadon elkölthettem.”

A mi munkánk szempontjából ez gondot okoz, hogy a nők bizonyos szempontból elkényeztetett helyzetből érkeznek haza. Nálunk, Ágnes, a programvezetőnk irányítja minden egyes nő, személyre szabott reintegrációs folyamatát. Ő dönt arról, hogy ki, mennyi pénzt, mikor és hogyan használhat fel.