Ha a megyeszékhely irányából közeledünk Dinnyés felé, autónk előbb a vasúti pályán hajt keresztül, majd a település elején mindjárt az első utcába kell jobbra befordulni, ha meg akarjuk találni Bene Istvánné romos hajlékát. Mondhatjuk úgy is: egykori házát. Az asszony maga sem tudja, hány éves lehet a részben vályogból, részben téglából emelt építmény, csak annyit hallott a helybéli öregektől, hogy cselédház lehetett valamikor, talán száz évvel is ezelőtt, aztán a második világháborúban az oroszok bunkernek használták. Az édesanyja élt ott, aki öregségére sem akarta elhagyni az egyre rosszabb állapotba kerülő ingatlant. Bene Istvánné sokáig Székesfehérváron élt, válása után egyik albérletből a másikra vándorolt, majd 2004-ben Dinnyésre költözött ápolni beteg édesanyját, aki egy év múlva meghalt. Attól kezdve ő lakott a házban.

Sokan emlékeznek arra a hóviharra, amely 2013 márciusában lepte meg az országot: de annyira biztosan kevesen, mint Bene Istvánné, akinek hajléka attól kezdve menthetetlenné, lényegében lakhatatlanná vált. A kémény bedőlt a padlásra, részben lebontotta a tetőt, a házba behullott a hó. Már akkor el kellett volna költöznie, de a kéményt akkor még átmenetileg visszaépítették, s ő más megoldás híján úgy döntött, marad a megroggyant falak között, melyekről mint kígyóról a bőr, úgy vedlett le a piszkosfehér vakolat. Néhány nappal ezelőtt, március elsején aztán ismét megdőlt a kémény, amely a fizika törvényeit meghazudtolva hajlott a föld felé, akár a pisai ferde torony, mint ahogy az emberi akarat hajol meg a nélkülözések hatására.

A házból ezek után már végképp mennie kellett, hiszen egy erősebb szél is összedönthette, ilyenből pedig mostanában ígérnek bőven. Néhány napig a közeli művelődési házban húzta meg magát az asszony, egy terem sarkában kapott egy ágyat, de onnan is el kellett mennie, ezért a Baptista Szeretetszolgálat pénteken Velencére költöztette, ahol sorsának jobbra fordulásáig megnyugtató szállást kaphat. Velencéről pedig átutazhat dolgozni is Gárdonyba, az ottani rendőrkapitányságra, ahol közmunkás havi 67 ezer forintos bérrel. Ennyiből azonban nem lehet sem lakást, sem házat vásárolni, még egy albérlet kifizetése is bajos. Az idén 60 éves Bene Istvánné rövidesen, nyolc hónap múlva nyugdíjba mehet, de addig dolgozni akar. Legalábbis igyekszik, ha bírja az egészsége: cukorbeteg, gerincsérve van, a szeme sem jó.

A dinnyési ház körül egy odavetődött macska keresi az élelmet: most már csak ő és egy tyúk jelenti az életet a sokat látott udvarban.  Rövidesen megjelenik majd egy tológép, amely a földdel teszi egyenlővé a romos épületet, mintha sosem lett volna a falai között sem öröm, sem bánat és szenvedés.

De az embernek élnie kell tovább. Az asszony részére a Baptista Szeretetszolgálat gyűjtést indított: aki segítene rajta, az a 11736082-20054403-00000000-as számlaszámra pénzadományt küldve megteheti. A közlemény rovatba írják rá: Bene Istvánné.

A távolban, a lovardán túl a dinnyési templomtorony sok évszázad reménységével mutat az ég felé. Isten háza egy olyan dombon áll, ahol nagyon régen halotti máglyák ropogtak egy eltűnt nép fiainak porhüvelye alatt. Igen, a ház eltűnhet, de a remény sohasem.