– Az első időszakban még Velencén kapott helyet a szervezet irodája, és akkoriban annyira kevesen voltunk, hogy nem lehetett megosztani a feladatokat és alapvetően mindenben részt vettem: ha kellett, a kamiont pakoltuk, ha úgy hozta a munka, a raktárban ért minket az este.  Elsősorban technikai és műszaki problémák megoldása várt rám, vámolás, ügyintézés, egyebek. Volt egy kisbuszom, azzal jártunk mindenfelé, egyéb járművünk ugyanis eleinte nem akadt – emlékezett Ákos a hőskorra. És emlékezett arra az élelmiszert tartalmazó szállítmányra is, amely Albániába indult el akkoriban. Az volt a Baptista Szeretetszolgálat egyik első humanitárius akciója.   

Amikor megpróbáltunk számvetést készíteni, gyorsan rájöttünk arra, hogy nem győznénk a felsorolást. Annyi bizonyos, hogy a koszovói szerepvállalás az ő életében is meghatározó időszakot jelentett csakúgy, mint a roma kárpótlási program végrehajtása, amikor ő szervezte és intézte a segély vásárlását, a csomagolást, a szállítást, a raktározást, mindent, ami ahhoz kellett, hogy a baptisták ne valljanak kudarcot úgy, mint oly sok más humanitárius munkát végző szervezet. Ezt olykor fizetés nélkül, sőt, a segélyeket néha a családi kasszából kiegészítve, finanszírozva tette.  

– A továbbiakban is nagyjából úgy osztottuk meg a munkát, hogy amikor a Baptista Szeretetszolgálat alapító elnöke, Szenczy Sándor külföldre utazott, segélyszállítmányt vitt vagy felmérést végzett valahol, valamelyik háború vagy természeti katasztrófa helyszínén, a működéshez szükséges itthoni feladatok döntő részét sok-sok telefonos egyeztetés után nekem kellett elvégezni – folytatta az általános igazgató.  

Ez nagyjából 2011-ig így is maradt, addig a segélyszervezet munkatársainak létszáma nem növekedett jelentősen. Tóthfalussy Ákos volt tehát az, aki sosem hagyta el a legkülönbözőbb problémák csapataival ostromlott várat, vagy ha igen, az ritka esetnek számított. Ilyennek bizonyult, amikor Jordániában töltött egy hónapot a feleségével, aki mozgássérült gyerekekkel foglalkozott a másutt és máig is oly sikeres Flame-program konduktoraként.

Persze senki sem születik segélymunkásnak. A család budapesti, édesanyja közgazdász, édesapja asztalos volt, négy testvérével nevelkedett együtt, akik óvónőként, szakácsként, szociális munkásként dolgoztak, de ketten közülük már nyugdíjasok. Leánya a baptista teológián tanul, a felesége konduktor és speciális pedagógia szakos egyetemi tanár. Ákosból kereskedő, majd üzletvezető, áruház igazgató, kereskedelmi igazgató lett, és ezt a sort a vállalkozói évek zárták. És aztán mint oly sokaknak a mai munkatársak és vezetők közül, a szeretetszolgálathoz vezető utat a Sándorhoz fűződő barátság gránitja kövezte ki.     

– Súlyos családi tragédia ért, azt életem nagyon rossz időszaka követte. Sándorral akkor találkoztunk a Krisztina körúton. Látta rajtam, hogy nagy baj van, hosszú órákon át beszélgettünk. Ő hozott ki a gödörből. Aztán arra kért, segítsem a tevékenységét, s attól kezdve együtt dolgozunk. Sokat köszönhetek Sándornak, amit nem felejtek el, amíg élek. Hú, de mennyit beszélgettünk…

Emlékezetes időszak volt számára a Bánya utcai hajléktalanszálló beindítása is. Tervezte, szervezte, intézte az épület felújítását, a bútorok beszerzését, minden apróságot, minden ilyesmit. A feladatoknak pedig sosem látszott vége szakadni, egyik projekt követte a másikat.   

– Ez általában így ment, bármikor megszólalhatott a telefonom, mindegy volt, éjjel van-e, vagy nappal. Ha valahol valami történt, azonnal bekattant, hogy ebből munka lehet és vártam a hívást.

De kitartott, és kitart mind a mai napig.

– A nulláról, a semmiből kezdtük és jártuk végig azt az utat, amely egy professzionális, hitalapú segélyszervezet létrehozásához vezetett. Fel kellett nőni a feladatokhoz, és azt hiszem, ez sikerült. Nagyon büszke vagyok arra, amit elértünk.

Fotó: Tóthfalussy Ákos (jobbra) munka közben. A mozdulatok 19 éve ugyanazok: segélyszállítmány indul a rászorultakhoz